Legutóbbi hazalátogatásom alkalmával szomorúan hallottam, hogy a sok csatát, nagy meccset, küzdelmet megélt labdarúgópályát bezárják, megszüntetik és helyén lakóházakat építenek. Úgy éreztem, hogy valamilyen módon meg kell emlékeznem arról a helyről, ami személy szerint nekem is oly sok élményt adott. Így aztán senki ne csodálkozzon, ha kissé szubjektívre sikeredik ez a néhány mondat. Emlékszem a pályavatásra az újpesti csapat jött el, ha valaki vezet krónikát a csengeri csapat történetéről tán még az eredményt is tudja, én bíz nem, csak azt tudom hogy örültünk, hogy a vasút mellől elkerült a pálya és ezután karnyújtásnyira lesz, pontosabban csak az utca másik oldalára kell átmenni, hogy az aranylábuakat láthassuk. Hányszor néztük a tetőről az első félidőt, aztán a másodikra már átmentünk, mivel arra nem kellet már fizetni, de ez csak addig tartott, amíg a tuják meg nem nőttek és el nem takarták a pályát. Aztán eszembe jut az is, hogy az öcsémmel hányszor meszeltük fel a csíkokat, amikor Laci a Klári néni fia katona volt, meg nyírtuk a füvet az ócska fűnyíróval és ennek fejében átmehettünk kapura rugdosni és kaptunk tőle labdát is, de már ő is régen a mennybéli pályán mellett mossa a mezeket. Rövidke és felejthető játékosi pályafutásom is itt élte tiszavirágéletét gimnazista koromban. Micsoda játékosok szaladgáltak ezen a füvön és micsoda mecseket vívtak: Göröcs, Mester Seró, Bokor Laci, Luda, Póti Sanyi, Kuki a két Márián és a kedvencem Kapitor Zoli, és a többiek. Hatalmas diadalnak éltük meg, mert az is volt, amikor a Lokit és Szegedet is maga mögé utasítva jutott tovább csupaszív lelkes játékkal ez a kis megyei csapat a kupában és hacsak néhány napra bár, de megismerte az ország a Csenger nevet.
Bajnokságokat nyertek és vesztettek el, jutottak fel és estek ki ezen a pályán, voltak nagy ünneplések és ballagtak le lehajtott fejjel a játékosok, ünnepeltek majd következő héten taszítottak mélybe edzőket, játékosokat és mit szépítsük biztosan van olyan bíró, partjelző, akik nem jó szívvel emlékszik a Kossuth utcai sporttelepre, miután néhány vehemensebb szurkoló nem csak verbálisan, hanem tettleg is kifejezte nemtetszését egy-egy meccs eredményét illetőleg. Mindez már a múlt, most hogy legutóbb itthon voltam gyerekeimmel átmentünk kicsit rugdosni, passzolgatni, talán utoljára - már nem volt meg a drótháló, sem a tartó oszlopok, egyik nap a konvektorokat szedték ki az öltöző omladozó falából, aztán a hengert vonatták el, már senki nem nyírta a füvet néhol bokáig ért, nem voltak padok kétoldalt, a kispadok össze-vissza dőlve, a kezdőkörben egy elpusztult balkáni gerle maradványait szemlélte érdeklődve Náci bácsi kutyája meg néhány csirke. Csak a két kapu szomorkodott az alapvonalakon, meg az egyre halványodó meszelés emlékeztetett bennünket a hajdani pályára. Szóval szép új házak épülnek a helyére, családok élik majd mindennapjaikat és talán csak néha jut eszükbe, hogy ahol most laknak, ott még egész nyáron sötétedésig hallatszott a gyerekzsivaj és a labdapattogás. Az oldalvonalakig talán kis díszkertek húzódnak szépen nyírt gyeppel, garázsok húzódnak a másikon, grillsütők füstölögnek, családapák sörögetnek és ez így lesz rendjém. Ám ha valaki egy csendes, kicsit felhős nyári éjszakán kimegy és beleszagol a levegőbe, talán nagyon halványan érezni fogja a párolgó opodeldok, a bőrlabdák, a cipőkrém, az izzadság jellegzetesen fanyar illatát, ami csak a futballista öltözőkben érezhető és ha nagyon nagy a csend és nagyon figyel akkor mintha nagyon halkan, nagyon messziről hallja az ütemes Hajrá Csenger! biztatást és akkor, talán akkor eszébe jut, hogy VOLT EGYSZER EGY PÁLYA.
máln@bácsi
2006. július 24., hétfő