header

Mesél a Szamos

Csenger és környéke tulajdonképpen nem másnak, mint a Szamosnak köszönheti kialakulását, létét, fejlődését. Mindez a jó fekvésének köszönhető, hiszen a honfoglalástól jó átkelési hely volt, s ez, valamint az államalapítással egyidős szatmári vár közelsége stratégiai hellyé tette. Történelmi adatok szólnak a kezdeti révátkelésről, annak vámszedési jövedelméről. Ezt a bizonytalan átkelési módot később állandó fahíd váltotta fel. Az I. Katonai Felmérés (1783-85) térképén egyértelműen párhuzamos vonallal jelölik ezt. Egy másik, alig tíz évvel későbbi irodalmi vonatkozású adalék erősíti ezt meg. Ugyanis Gvadányi József költő Peleskéről sokat járhatott át rajta, mert verses regénye főhősét, Zajtay uramat utazásai során a Szamos hídon lovagoltatja át, emígyen írva: „-Tót falusi hídon ált’menvén elhagytam a Szamost, Csengerben semmit sem mulattam.” Legyen ez az ő baja, pedig a hídnál mindkét oldalon mindig is állt kocsma. A kocsmák meglétét még Petőfi is bizonyíthatja, a Falu végén kurta kocsmával, ami pedig oda rúg ki a Szamosra, ahol pihen a komp. Hát, ahol még híd is volt, ott ne lett volna ivási lehetőség! Szóval nem bánjuk Zajtay uram máléságát. Az említett fahidat egyébként 1893-ban korszerű vashíddal cserélték fel, mely sokáig Csenger büszkesége volt, s bár vasszerkezetét 1944 őszén felrobbantották, azt pár év múlva újjáépítve szolgált tovább. De az emberi butaságot, politikai rosszakaratot, rövidlátást már nem tudta túlélni, mert 1980-ban lebontották, az itt élők azóta sem szűnő bánatára, keserűségére.

Szamosi strandrészlet a Tótfalusi palajról (Szabó Előd gyűjteményéből)

A Szamossal való együttélés a csengeriek számára a mindennapokhoz tartozott. Hiszen alig másfélszáz éve a folyó még a város tövében folydogált, a kertek alatt. Nem véletlenül város délkeleti részét Berekaljának hívták, az ott lévő két párhuzamos utcát Kisberekallyi illetve Nagyberekallyi utcáknak írták majd’ a XIX. század végéig. A folyó közelsége mindenképpen kedvező volt, hiszen a szeszélyesen kanyargó, kényelmesen ballagó öreg folyó egy-egy árvíz után bőségesen zöldellő legelőket, termékeny talajt hagyott hátra, ami állatenyésztésre, gyümölcstermesztésre kiválóan alkalmas volt. A folyót övező árterületeken valóságos gyümölcserdők és dzsungelszerű szilvások húzódtak. Ezekben a félvad szilvásokban termett a csodálatos szatmári szilvapálinka alapanyaga a „nemtudomszilva”. Több adat is szól, hogy a XVII_XVIII. században a csengeri sajkások a Szamos vízi útján szállították az almát, diót, különféle aszalványokat az alföldi piacokra, egészen Szegedig. Ugyanakkor a Szamos nem jelentett elsődleges megélhetési formát, mint azt a Tisza melléki halászfalvaknál. Nálunk a halászat csak kiegészítő foglalkozás volt, voltak ugyan úgynevezett „halászdinasztiák”. Öreg folyónknak azonban nemcsak gazdasági haszna volt. Idős emberek elbeszéléséből tudom, hogy aratás-cséplés idején a vízközelben lakó parasztemberek le-lejártak a folyóra tisztálkodni, főleg sötétedés után. De itt fürdették a lovakat, itatták a csordát. Levéltári adatok bizonyítják, hogy a Szamosra jártak vízért, mosni, sőt inni. Igen bizony, az 50-60-as években még én is ittam a partmenti „forrásokból”.

1947: Komp a Szamoson a regi hid mellett (Szabó Előd gyűjteményéből)

Felvetődhet a kérdés, hogy a folyó közelsége miatt az állandó árvízveszélyt miképp élték meg az itteniek. A város ismert levéltári forrásaiban soha sem találkozhatunk olyan feljegyzéssel, hogy Csengert valaha is elöntötte volna a Szamos. A folyamszabályozás előtti időkben az áradás nem jelentett egyértelműen árvizet, az egyre növekvő víz kilépett a medréből, ellepte az árteret, s majd laposabb helyet találván magának, oda igyekezett, megtöltve azokat. Csenger esetében – ahogy az öregek mondták mindig – Óvári alatt, a város délkeleti részén lévő laposon át elvezetődött le Csengerújfalu felé, onnan az Ecsedi-lápra. Csengert nem az árvíz, hanem a kanyargó folyó fokozatos közeledése veszélyeztette, egyre több helyen harapott bele a kertekbe, mosta el a vízhez legközelebb eső utca egyik oldalát. Szó szerint északról és keletről harapófogóba fogta a várost. Elengedhetetlenné vált a folyószabályozás, ami az 1880-as évek végén fejeződött be. Ennek annyi hátránya lett, hogy az élő folyó Csengertől egy kissé távolabbra került, csak a híd felőli része maradt a folyó mellett. A régi folyásra csak a féloldalas településszerkezet emlékeztet, mert az utcák a délkeleti irányba nem tudtak terjeszkedni. Az a furcsa helyzet állt elő – bár a folyómenti településeken nem ritka – Csenger központja egyben a széle is. Például a Csengeri Helytörténtei Múzeum kapuja a központra nyílik, de a hátsó kerítésnél már a nagy határ van. A Szamos részben megélhetési forrás is volt. 1945 után egy vállalkozó kavicskitermelésbe kezdett, a diósgyőri vasgyárba szállította a kavicsot-homokot. Később a Tsz folytatta ezt a munkát. Nehéz, egyben veszélyes foglalkozás volt a kavicskitermelő embereké, derékig a vízben, lyukacsos lapáttal merni a meder aljáról a csónakba a homokot. A kavicskitermelők szívós, edzett, a Szamos minden rejtelmét ismerő emberek voltak. Utoljára a ’70-es árvízkor hallottunk róluk, amikor életük kockáztatásával mentették lélekvesztőjükön a félelmetesen megáradt Szamoson az elöntött Komlódtótfalu lakóit.

Csenger: Lányok egy szamosi kotró hajón (Szabó Előd gyűjteményéből)

Nem hagyható az sem ki, ha a Szamosról esik szó, hogy megemlítsük az egykori virágzó strandéletet. Sajnos már az egykori jelzőt kell használni, hiszen a folyó hullámaiba csak az elszánt fürdőzők merülnek, olyannyira szennyezett volt a víz még az elmúlt években is. Az utóbbi időben - talán Románia EU csatlakozása utáni környezetvédelmi változások első jeleiként - már sokkal jobb a folyó vízminősége, de a várttól - és a régmúltban tapasztalttól - még jócskán elmarad. Nos, az igazi strandélet a húszas években alakult ki igazán. Nyaranta a Szamos széles fövenyén – palaján – a polgári középosztály – kereskedők, iparosok, alkalmazottak stb. valóságos társasági életet éltek. Mintegy ötven öltözőbódé állt ezekben az években a parton, többek kajakkal, kenuval dicsekedhettek a merész fürdőruhákban napozó hölgyeknek. Visszaemlékezések szerint még csapolt sör is volt. Mit ne mondjak, még az én gyermekkoromban is lejárt a fagylaltos a triciklivel. Akkorra már az egyszerű parasztemberek is családostul jártak le a csengeri strandra - mert volt ám a tótfalusiaknak is külön „palajuk”. A nyári szünetre hazajött diákok minden idejüket itt töltötték, a helyi fiatalság ismerkedésének kedvelt színtere volt a Szamospart, de erről a parti füzesek tudnának többet suttogni. Ugyanakkor a füzes a kabinsort is helyettesítette, itt lehetett öltözni-vetkőzni. Bizony, sokszor visítások hallatszottak onnan, s a kíváncsiságtól felajzott suhancok rohantak ki belőle vesszőnyomokkal testükön.
 
Mint minden folyóparti településen igazán jó úszó kevés volt. De azért akadtak. Ők voltak, akik minden nyáron kitapasztalták a szeszélyes víz minden fortélyát, és ottlétükkel biztonságot nyújtottak a strandolóknak. Neveiket még ma is tisztelettel emlegetik, sok csengeri nekik köszönheti második születését. „ -Ha belefúlsz a Szamosba, haza se gyere!” - fenyegették tréfásan a vízre leszökdöső gyerekeket szüleik. A Szamos pedig minden évben megszedte áldozatait, főleg a veszedelmes „kottyanók” okozták a legtöbb tragédiát. Virtuskodásból is sokan vesztek oda, de önként is keresték hullámai között végzetüket. Néha-néha idegen öltözetű tetemeket is sodort le a víz Romániából. Írásom végén a vízbefúlt áldozatokra emlékezem, s az öreg folyóról - mit elmondtam csak töredéke annak, amit még kellene tudni róla.
 
Fábián László